„Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” Jel 21, 3b-4

Karácsonyi lábadozás

Nyomtatás E-mail
Írta: Babits Mihály    2011. december 04. vasárnap, 17:27

Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
állatban, emberben.
Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
telet decemberben.
A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
mintha dunyhán menne.
Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
milyen édes lenne!…

 

A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
futja hótalpakon,
akármennyit zuhan, puha combocskáját
nem üti meg nagyon.
És az állástalan szegény ember, aki
nem mer még meghalni,
örül hogy reggeltől estig szabad neki
havat lapátolni.

 

Végig a városon nem csilingel a szán,
mint gyerekkoromba.
Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
A kocsit gép vonja.
Angyalok elszálló csengője se csenget
a fehér utcákon.
Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
gazdagok házában.

 

Nem édes a világ, de mégis szép látni…
És én már gyógyulok…
Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
mindent elgondolok…
Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
Tapintom tagjaim…
Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
s vár a fény odakinn…

 

Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
jere, add kezedet:
a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
vezess ki engemet!
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
Én megyek… indulok…
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
ha én meggyógyulok.

Módosítás dátuma: 2011. december 04. vasárnap, 17:30
 

Kérjük jelentkezzen be a hozzászóláshoz.

www.refujvaros.hu PageRank
Display Pagerank